Marcell atya, mielőtt bezárulna mögötte a győri kolostor kapuja (1925 júl. 3.-án), hogy kármelita szerzetes pap legyen, atyai jó barátjától, Péczely Lászlótól a következő levéllel búcsúzik:

                Édes jó Laci bátyám!

nehéz elkezdenem, még nehezebb megmagyaráznom, de talán legnehezebb egyszersmindenkorra - végleg letennem a levélíró tollat. Mire e sorokat olvasod, már bezárult mögöttem egy kapu, amelyen vissza kifelé - ha Isten úgy akarja! - talán soha többé nem lépek. - A jó Istennek nagy kegyelméből és végtelen irgalmasságából előbbi életemnek teljesen meghaltam s új életre támadtam. Ezt az új életet próbáltam élni ez alatt az áldott két esztendő alatt, de Ő megmutatta a végleges utat is a múlt év nyarán mödlingi 40 napos szigorú magányomban. Azóta az Ő szent akaratát követtem, rálépve az evangéliumi ?szűk és meredek ösvényre?-re. Nekem is felelt a mi Urunk Jézus Krisztus, mint felelt annak a bizonyos, parancsolatokat megtartó gazdag ifjúnak. Csakhogy én nem szomorodtam el, mint az, hanem élek szentséges ?tanács?-ával és - követni akarom Őt. Én is meghaltam, mint a naimi ifjú: bűnökben. Nélküle éltem, a tévelygő élet koporsójában vittek már a temetőbe, de Ő jött és megállította a szomorú menetet: Mondom neked, kelj föl! És felült, aki előbb még halott volt és szólni kezdett: - Halott voltam, s most élek, Benne, Általa, Érte, hogy örökre éljek.

                Hogy jutottam idáig? Minek elbeszélnem! Miért megyek? Mert az Úr hív s hívása parancs s ez a parancs - örökkévaló életet jelent. Ezt a szent akaratot világosan fölismertem, hiszen csodálatos jelekkel hozta azt félreérhetetlenül tudomásomra. Miért nem szóltam eddig róla, miért titkoltam?! - ezt majd megmagyarázza részletesen az én kedves barátom, a mi Jeromosunk.

                Tekintsetek úgy, édes jó Laci bátyám, mint aki csak testileg távozik örökre közületek, lelkileg azonban örökre veletek van. Nagy a Családom, sok a gyermek s még nem gondoltatok rá, hogy a sok közül legalább egy teljesen az Istené legyen. Nos engem - ó nagyon is érdemtelenül! - fiatoknak mondott a jó Nagyságos Asszony, úgy tekinttettem nálatok odahaza: a mi fiúnk! - legyek tehát én az, aki Értetek teljesen odaadom magamat az Ő szolgálatára. Lesz legalább valaki a Családból - áldozat az Úr szent oltárán, azon elégő gyertya, amely meggyújtatott Isten nagyobb dicsőségére s a forrón szeretett Családnak lelke üdvösségére. Én - igaz! - senki, semmi vagyok; de az a szegény Üdvözítő, Akit a getszemáni kertben és a kereszt tövében mindenki el- s magára hagyott, annak a semminek is örülni fog, mert szándékomban nincs csipetnyi önzés, csak Érte égő szeretet.

                Csak Tőle tanultam, Tőle vettem, - Neki viszem.

                Nem búcsúzom, mert nincs értelme. Teret és időt érzékeim már alig éreznek. Mégis forró, hálás köszönetet mondok mindazért, ami abban a drága Családban a családtalannak oly bőségesen és önzetlenül - kijutott.

                Fizetni akarok érte naponta Istennél!

                Koldus leszek és mégis dúsgazdag; ki pazarul osztogatja kincseit, miket Isten szent kegyelme rakosgat a szenvedések és megvettetések koldustarisznyájába. - Hogy azonban mindig adhassak, kérek néha-néha egy kis imát, mert erre nagyon rászorulok. - A hitem nagy, reményem még nagyobb, - kell, hogy a szeretet az apostol szerint is a legnagyobb legyen. Ezért a szeretetért megyek. Mert megszerettem Azt, aki engem, tékozló fiút, nyomorult férget végtelenül szeretett - az ostorcsapásokig, a töviskoronáig, a leköpésekig, a keresztszögekig, a teljes elhagyatottságig és a teljes kifosztottságig. Szeretetet a szeretetért! Minek magyarázzam? Boldog vagyok és kimondhatatlanul hálás az én Uramnak és Istenemnek, hogy megkönyörült rajtam és ezért örökre éneklem az Ő dicsőségét és irgalmasságát. Megyek, hogy egy tökéletesebb élet templomában könyörögjek szünetlen azok boldogságáért, akik bűnös életem koldusszegénységében nekem a tiszta jóságot és a szeretet pazar gazdagságát jelentették. Nincs könnyem a múltért, de van szünetlen allelujám a jelenért és azért a szent jövőért, amelyet a szelíd és alázatos szívű Názáreti megígért mindazoknak, akik Őt szeretik és el nem hagyják.

                Ó áldja meg azt a családot, amely nekem a madár puha, meleg fészkét adta, s maradjon vele mindvégig, irgalmas Szent Szívébe zárva annak minden egyes tagját, kicsinyjétől a nagyjáig, hogy azzal is az Ő szent neve dicsértessék most és mindörökké! Ámen.

1925. július 15.-én, a Karmelhegyi Boldogasszony vigíliájának reggelén beöltöztettek.

                Ott feküdtem a földön mezítláb, szandállal, barna csuhában - olajfoltos szegényes ruhában - fehér köpenybe burkoltan és énekelték fölöttem a Veni Creator Spiritus himnuszát.

                Mikor pedig a gyönyörű szertartás végén végigöleltek valamennyien, páterek és tesvérek, - kihirdették a nevemet:

                Frater Marcellus a Virgine Carmeli,

                A Kármelhegyi Boldogasszonyról nevezett

                M a r c e l l    testvér.